Prőhle Gergely – Mártha Imre beszélgetés

2019.09.25.

Frissítve: 2019.10.30.

Egyházról, külpolitikáról, közéleti aktualitásokról és az új Európai Uniós vezetésről…

Prőhle Gergely: „Arra kell törekedni és az egyháznak a saját szempontjait mindig úgy kell megfogalmaznia, hogy az a többségi társadalom számára is követhető, érthető, elfogadható és hasznos legyen. A társadalmi hasznosság, és annak megértetése, hogy miért fontos az egyházak jelenléte, – ezt egyébként csendben mondom – ez maga a misszió.”

Mártha Imre: „A fociban az volt a stratégia, hogy építsünk Magyarországon több, mint 30 új stadiont és majd előbb-utóbb megjelennek a drukkerek a lelátókon. Szerintem ennél sikeresebb és társadalmilag hasznosabb lenne a történelmi egyházakat még jobban helyzetbe hozni és számos új iskolát, óvodát, idősek otthonát építeni, aztán majd jönnek a hívő – nem hívő használók.”

M.I.: Olyan beszélgetésre hívtalak meg hozzám itthonra a konyhába, ahol nincsenek tartalmi, szerkesztői vagy intézményi korlátok. Legyen ez két régi ismerős kötetlen beszélgetése mai aktualitásokról. Az egyik szál, ami bennünket összeköt az az Evangélikus Egyház. Hány éve is vagy az Egyház országos felügyelője? Ez választott tisztség, ha jól tudom.

P.G.: 2006 októberében iktattak be először, most már 13 éve. Ez egy választott tisztség, sőt amikor először választottak meg, akkor még minden gyülekezetben külön szavaztak, így ez elég nagy legitimációt adott. A második körben megváltozott az egyházi törvény, legutóbb is, múlt év novemberében már a zsinatban kellett többséget szerezni.

M.I.: 1989-ben tagja voltam a Fasori Evangélikus Gimnáziumban az induló osztálynak, ahol a megnyitón az ikonikus diplomata, Mark Palmer amerikai nagykövet is jelen volt. Akkoriban valahogy nagyobbnak tűnt az összhang a magyar és az amerikai kormány között és több figyelmet kaptak a magyarországi események, mint mostanában. Nem a magyar gazdasági elit Amerikából való kitiltása volt napirenden azokban az időkben. George Bush fő üzenete nekünk ez volt: „We can realise a long lasting peace and transform the East-West relationship to one enduring cooperation.” (Magyarul: Hosszútávú békét tudunk teremteni és a Kelet – Nyugati kapcsolatrendszert egy tartós együttműködéssé tudjuk átalakítani.)

Mártha Imre és Prőhle Gergely

P.G: Most fogunk ezzel az évfordulóval foglalkozni, az ősz ennek jegyében telik, hogy a 30 éves évfordulóra emlékezünk a Fasoriban. Az amerikai kapcsolatok manapság értelemszerűen egész máshogy néznek ki – ami természetes. 30 év hosszú idő, mélyreható politikai változások történtek nálunk, de sajátos módon az utóbbi években az USA-ban is. Véleményem szerint Európában nélkülözhetetlen a transzatlanti kapcsolat, annak minősége sok mindent meghatároz.

M.I.: Valóban sok minden változott azóta. Azt látom például a mai tizen-huszonéves korosztályban, hogy legtöbbjük szinte teljesen érintetlen az egyház, illetve általában a történelmi egyházak által. Azon morfondíroztam, hogy ez világjelenség-e, elsorvadnak -e a történelmi egyházak, ha mi már nem leszünk?

P.G.: Két jelenség látszik: Az egyik a te tapasztalatod 1989-ből, ez bizonyos értelemben csalóka, mert a rendszerváltást követő években az a fajta politikai szabadság, ami az egyházak intézmény-alapítását vagy működtetését is elősegítette, automatikusan magával hozott egyfajta hype-ot, egy olyan fellendülést, ami szervesen nem lenne indokolható a társadalmi fejlődésben. 1993-ban összehasonlítottuk a nyugat-európai és a kelet-európai szekularizációs tendenciákat és azt a meglepő megállapítást voltunk kénytelenek tenni, hogy a szekularizációs számok, az elvallástalanodás tendenciái a kimondottan egyházellenes kommunista országokban ugyanolyanok, mint az egyházakat elvben vagy ideológiailag támogató, de a modernizáció szempontjából előttünk lévő országokban. Érdekes dolog, mert jelzi, hogy mi minden hat az egyháziasságra az életben.

Ha arról beszélünk, hogy ez világjelenség-e vagy az európai kultúrában általában jellemző-e, akkor azt mondom, hogy igen, általában jellemző, de mivel nekem most éppen 19 és 13 év közötti gyerekeim vannak, – szám szerint 4, – nem kell ebben az ügyben a végletekig elkeseredni. A személyes megszólítás, a közösségépítő erő, a lelkész, a hittanoktató varázsa, épp úgy, mint a pedagógusoké érvényesülni tud, – mindez igenis bent tudja tartani ezeket a gyerekeket az egyházi közösségben is. Tehát itt egy olyan modernizációs tendenciával állunk szemben, ami azt gondolom független az egyháziasságtól. Sokkal inkább a társadalom atomizálódásával függ össze, illetve azzal, hogy a jelenleg tapasztalható felgyorsult és leegyszerűsítő kommunikációban egészen más emberi viszonyok alakulnak ki, mint amik korábban voltak. Egészen másképp épülnek, vagy nem épülnek közösségek, és ilyen körülmények között kell megtalálni azokat a személyiségeket, akik képesek ezt valamilyen módon kezelni.

M.I.: Másfél évvel ezelőtt Marokkóban jártam és megnéztem Casablanca-ban az egyik legújabb mecsetet, amit a marokkói király építtetett 585 millió euróért. Francia építész tervezte, egy monumentális építmény, a befogadóképessége 25 ezer fő. Azon kívül, hogy megcsodáltam az építészetét, és azt, hogy erre lett is ott pénz, azon gondolkoztam, hogyan képes megtölteni minden pénteken az iszlám egy 25 ezer fős mecsetet. Nálunk Budapesten, amikor elmegyek a Budavári vagy a Fasori templomba, szomorúan jelentem: hatvan-hetvenen vagyunk. Persze Casablanca lakossága 3,3 millió, és itthon más történelmi egyházak is vannak, de azért ezek ettől még szomorúan beszédes számok.

P.G.: Most, amikor az iszlám veszélyről és a bevándorlásról beszélünk, akkor ezt szoktuk, szokták példaként felhozni, ezt a fajta fantasztikus vallási nem is reneszánszt, hanem inkább fegyelmet. Ezzel szemben állnak a hagyományos európai értékek, kis leegyszerűsítéssel, a zsidó – keresztény hagyomány és a felvilágosodás értékeinek egy nagyon érzékeny keveréke. Az utóbbi évtizedekben, – de most már bátran beszélhetünk 120-150 évről, – voltaképpen az történik, hogy nálunk túlzottan a felvilágosodás értékei felé billen a mérleg, míg a muzulmán közösségekben ez a felvilágosodási tendencia nincs, vagy csak itt-ott van jelen. Hasonlóan az ortodox közösségekhez, ahol a felvilágosodás értékei alig jelentek meg. A hagyományos értékek, amik évszázadok óta rendezik a társadalmat, nem tudtak olyan mértékben ott megkérdőjeleződni, ahogy az egyébként az európai társadalmakban megtörtént. Amúgy nem is kell Marokkóig menni, elég csak Boszniáig elautózni pár száz kilométerre a magyar határtól, az egykori Osztrák-Magyar Monarchia területére, ahol látjuk, hogy Szaúdi-Arábia, Irán, Törökország politikai, gazdasági erővel nyomul be és építi a több ezer fős mecseteket, tehát ez egy tudatos építkezés eredménye.

M.I.: Sajnálatos, hogy Európa ezt a tevékenységet nem szervezi ilyen aktívan és tudatosan. Talán olykor túl toleránsak vagyunk.

P.G.: Nem elég aktív és az utóbbi időben, hogy is fogalmazzak, – én nem vagyok egy véres szájú Brüsszel gyalázó, óvnám magam ettől, – de az biztos, hogy az a fajta „európai” viselkedés, ami ezt a fajta értéksemleges megközelítést képviseli, az bizony nem segíti az építkezést. Biztos vagyok benne, hogy ez a rosszul felfogott elköteleződés a modernitás iránt végső soron oly mértékben megroppantja a társadalmi kohéziót, hogy ha nem ébrednek fel előbb azok, akik ebben illetékesek, akkor saját maguk is áldozatává válnak ennek a hibás politikának.

M.I.: Brüsszeltől függetlenül, itthon is lenne mit tennie az egyházaknak és a magyar államnak ahhoz, hogy ne veszítsék el a fiatalokat, hogy legyen utánpótlásunk. Szerintem jelentősen növelni kellene az egyházak szociális, kulturális, társadalmi jellegű minőségi tevékenységét. Ha egy gyerek egyházi iskolába vagy óvodába jár vagy a nagyszülő egyházi idősek otthonába kerül, akkor annak a családnak van egy nagyon komoly kötődése az adott egyházhoz, de legalábbis az értékrendhez. A fociban az volt a stratégia, hogy építsünk Magyarországon több mint 30 új stadiont és majd előbb utóbb megjelennek a drukkerek a lelátókon. Szerintem ennél sikeresebb és társadalmilag hasznosabb lenne a történelmi egyházakat még jobban helyzetbe hozni és számos új iskolát, óvodát, idősek otthonát építeni, aztán majd jönnek a hívő – nem hívő használók.

Mártha Imre és Prőhle Gergely

P.G: Egy dolgot nem szabad elfelejtened, ami egy mindennapos egyház vezetői tapasztalat, hogy a magyar társadalomban élő és működő egyház sincs jobb állapotban, mint a társadalom egésze. Ennek következtében nem tudsz úgy óvodákat és iskolákat alapítani, ha nincs meg a megfelelő hívő, odaadó, szorgalmas szakember gárdád. Ez sok esetben dilemma, az egyházpolitika olykor nagy elánnal és nagyvonalúsággal kedvezményez bizonyos egyházi közösségeket és esetenként arról számolnak be nekem az érintett egyház tagok vagy vezetők, hogy hiába van ott a nagy pénz és az infrastruktúra, ők ezt nem tudják megtölteni megfelelő lélekkel és intellektussal. Így a legnemesebb szándék sem tudja betölteni a hívatását, – tehát nagyon átgondoltan, szervesen építkezve kell haladni. Az Evangélikus Egyház most éppen erre tesz kísérletet. Én mindig azt mondom, hogy nem kell sportot csinálni az intézmények egyházi átvételéből, hanem meg kell próbálni úgy építkezni, hogy a folyamatok jól tudjanak egymásra épülni. Tehát ahol úgy adódott, hogy van jó általános iskola, akkor ott ahhoz kellene egy óvodát létrehozni. Ahol jó középiskola van, ott pedig egy jó beszállító általános iskolát. Vannak jó példák, hadd említsem mondjuk a szentendrei gyülekezetünket, vagy, hogy ne menjünk messze itt van a Buda-hegyvidéki, ahol most az én fiaim is tagjai a konfirmandus, illetve az ifjúsági körnek. Tehát ez egy épülő közösség, látványosan gyarapodnak. El tudom képzelni, hogy itt egy óvodát is elbírna a rendszer.

M.I.: A másik kritikus terület szerintem a médiajelenlét. Létezik az Evangélikus Élet, fontos médium, ez egy jó lap, szoktalak benne olvasni néha, de azért őszinte leszek, lehet, hogy én vagyok az egyik legfiatalabb olvasótok. Megint csak pénzkérdés, tudom meg emberi erőforrás kérdése, de a modern, napi szinten aktív Instagram, Facebook, YouTube jelenlét elengedhetetlen lenne.

P.G: A te tapasztalatkincseddel és kapcsolatrendszereddel, ha találsz egy olyan professzionális szakembert, akit rá lehet venni, hogy ezt megcsinálja, akkor máris meg  van véve az ötlet és valamennyi pénz is rendelkezésre áll. Folyik egy kísérletezés nálunk már évek óta és egyszerűen nem jutunk egyről a kettőre. Ezt egész egyszerűen be kell látni. Nagyon nehéz a generációs szakadékokat áthidalni, a folyamatosan változó, és generációsan is különböző kommunikációs elvárásoknak megfelelni. Mindnyájan érezzük ezt, mert hiába van az evangélikus.hu-n évről évre egyre több kattintás, a célirányos kommunikációt nem pótolja semmi. Épp ma kaptam meg az adó 1 % adatokat, a magunk szerény méretéhez képest nem rossz, de ez fényévekre van attól, hogy ez egy látható jelenlétet mutasson.

Én azt gondolom, hogy a mostani kormánynak az alapfilozófiája azzal kapcsolatban, hogy az egyházak milyen szerepet játszhatnak a társadalom életében, az helyes, az örömteli és minden méltánylást megérdemel, különösen akkor, ha a kritikus szolidaritás alapállását, amiről nemrég épp Balog Zoltán beszélt, mindenki komolyan veszi. Mi éppen arra készülünk, hogy megállapodást kössünk a magyar állammal, ahogy ezt a református egyházzal már megkötötte 2018 tavaszán. Én koordinálom a folyamatot és az az elképzelésem, hogy pontosan ezek a hívószavak, amikre a kormányzati kommunikáció is épít: család, közösségépítés, kis települések fejlesztése. Ezekben az egyházi közösségeknek, és ezen belül az evangélikus közösségeknek – amelyek nagyon sok kistelepülésen vannak jelen – különösen komoly szerepe lehet. Ha itt az állam és az egyház megtalálja a közös hangot, a cselekvés közös irányát, akkor lesz siker, mert azért ne felejtsük el, az egyházak itt a világi többség által is befizetett adóforintokat költi el. Tehát arra kell törekedni és az egyháznak a saját szempontjait mindig úgy kell megfogalmaznia, hogy az a többségi társadalom számára is követhető, érthető, elfogadható és hasznos legyen. A társadalmi hasznosság, és annak megértetése, hogy miért fontos az egyházak jelenléte, – ezt egyébként csendben mondom – ez maga a misszió. Nagyon remélem, hogy sikerül egy ilyen szerződést létrehozni.

Mártha Imre

M.I.: Az egyházvezetés mellett vérbeli diplomata vagy, voltál berlini, berni nagykövet, külügyi államtitkár. Engedj meg egy rövid történetet: Még iskolás voltam, amikor az utolsó szovjet katona elhagyta Magyarországot. Édesapám orvos volt Záhonyban, az ottani MÁV kórháznak volt az igazgatója és elhívott magával erre a ceremóniára. Bennem ez komoly élményt hagyott. Az egész folyamatot Für Lajos miniszter úr felügyelte. Ott volt a záhonyi elit, és láttam, hogy vannak finom szendvicsek kitéve, Piros Arany volt rányomva a tetejére és ráreszelve a trappista sajt, – ilyet ma már nem adnak a fogadásokon. Egyszer csak megérkezett a konvoj, UAZ-ok, parancsnoki Volga, kimászott belőle egy orosz tábornok. Oroszul mondott valamit, volt ott tolmács, tisztelgett, ott volt a magyar honvédség akkori parancsnoka is. Ezután az orosz hirtelen visszaült a Volgába, elmaradt a fogadás és a nyájas beszélgetések. Én ennek gyerekként nagyon örültem, mert így nekem is maradt a Piros Aranyos szendvicsekből, hiszen az orosz nem ette meg. Akkor még nem értettem, de ma már úgy értelmezem az ő arcát, hogy jövök ide én még vissza valamilyen úton-módon.

Reménykedve, hogy az orosz katonák végleg elmentek, manapság mélységesen szégyellem magam, amikor a kormány az Európai Unió ellen hirdet, amikor megyek az utcán és azt látom, hogy állítsuk meg Brüsszelt, nyuvadjon meg Juncker és így tovább. Igaz, hogy rengeteg probléma van, igaz, hogy a mohamedán emberek beilleszkedése Európában jórészt sikertelen, tény, hogy van egy túlzó bürokrácia. Megoldandó problémák sokasága látható valóban. Mindennek ellenére én akkor is Nyugat Európához akarok közeledni és nem Moszkvához vagy Isztambulhoz. Érdekes módon bármerre járok a világban, sok embertől hallottam, hogy szeretne emigrálni Londonba, Berlinbe, Kanadába, Miamiba, de senkivel nem találkoztam, aki arról álmodott, hogy egy szép napon Oroszországba költözik a családjával. Ettől függetlenül én rendkívül nagyra tartom az orosz kultúrát, irodalmat és jó kereskedő partnernek tekintem őket.  Régóta kedvenc idézetem Orbán Viktortól: „Lehet, hogy az olaj keletről jön, de a szabadság mindig nyugatról érkezik.” (Orbán Viktor, 2007. A FIDESZ 19. születésnapján elmondott beszédéből.)

Prőhle Gergely

P.G.: Úgy érzem, hogy egyre inkább oda kell figyelni a politikai kommunikáció és a valós politikai folyamatok közötti különbségre. Ez persze egy nagyon érzékeny dolog, mert nem szabad, hogy a kommunikáció önállóvá váljon és az ember azt mondja, hogy jó-jó, beszélnek mindenfélét, de hát azért a reális folyamatok megfelelő irányba mennek. Történetesen miközben valóban folyik egy ilyen Brüsszel megállítás vagy nevezzük, aminek akarjuk, közben meg azt is mondjuk, hogy erős Európát akarunk, és tény, hogy a magyar népesség elkötelezettsége az Európai Uniós tagság iránt messze az átlag európai felett van. Azt gondolom, hogy ez nem nagyon fog változni, mert ha ki-ki körülnéz és megnézi mi minden épült és – noha nem szeretném teljesen haszonelvűvé tenni ezt a kérdést, de valamennyire muszáj – hogy mi mindent köszönhetünk az Európai Uniós tagságnak, akkor ez a matematika gyorsan összejön. Tehát attól nem félek, hogy ennek bármiféle átütő Unió-ellenesség lenne a következménye.

M.I: A diplomata nem tud belőled kiveszni. Én inkább úgy érzem, hogy ez a külpolitikai retorika egyelőre több ellenséget szült, mint barátot. Lehet, hogy belpolitikailag ez egy sikeres dolog, én ezt elismerem, de szaladjunk csak végig a magyar szomszédokon: Ukrajnával haragban vagyunk a nyelvtörvény miatt, a horvátokkal haragban vagyunk a MOL miatt, az osztrák kancellárt elküldtük a csudába, hogy egy megbízhatatlan labanc, a szlovák kormányfőre azt mondtuk, hogy Soros bérenc. A szlovének nem szívlelnek minket, mert az ottani médiában elkezdtünk kurkászni, – amit mi is utálunk, ha más csinálja itthon. A románokkal összevesztünk a gázszerződésen, aláírjuk – nem írjuk. És ezek csak kiragadott példák, ennél sokkal több konfliktust generál a magyar külpolitika. Tehát egy picit vitatom, amit mondasz, én ezt úgy látom, hogy a belpolitikai haszonszerzés aktívan rombolja a külkapcsolatokat.

P.G.: Kétségtelen, hogy a politikai kommunikációnak van egy sokkal dominánsabb szerepe, mint korábban volt.

M.I.: Ez az ami nekem egy kicsit fájó. Viszont Ursula von der Leyen (UVL) átveszi a vezetést hamarosan. Ha jól olvastam az ő CV-jét, akkor ő egy megátalkodott Európa-párti, integráció párti.

P.G.: Olyannyira, hogy még Brüsszelben is született.

M.I.: Tehát ha Macronnal és Merkellel egy triciklit elkezdenek tekerni, az erősebb lesz, mint a pofozkodó Juncker volt ebben az irányban, aminek én nagyon örülök. Szerintem Magyarországnak ez jó lesz, mert abszolút hiszek a védelmi, gazdasági és a demokratikus elvek európai integrációjának erősítésében. Nincs más biztonságos út. Továbbra is Helmut Kohl kancellár szavaival szeretnék azonosulni: „Az égvilágon semmi okunk kétségbe vonni az egyesült Európa eszméjét! …. A különutas nemzeti politizálást magunk mögött kell hagynunk.”

Mártha Imre és Prőhle Gergely

P.G.: Biztos, hogy UVL esetében egy józanabb személyiséggel van dolgunk. Nem egyszerű időszak elé nézünk, mert nyakunkon az új költségvetés. A Brexit fényében eleve kevesebb pénz áll rendelkezésünkre, ennek következtében az osztozkodás is másképpen fog kinézni, mint eddig. Az ember figyeli, hogy mi történt a bizottsági meghallgatásokon, meg az egyes pártszövetségi frakciókban mit mondott UVL akinek ebben a helyzetben a szavazat maximalizálás volt az első, egyébként teljesen érthető és logikus célja. Mindenkinek megpróbált a szája íze szerint beszélni, úgy, hogy közben azért azokat a kötelező néppárti elképzeléseket, ami mellett ő elköteleződött, ne sértse meg. Mondjuk ez egy őrült veszélyes folyamat, mert amikor a legkisebb közös többszöröst vagy a legnagyobb közös osztót keresed, az az eljellegtelenedés felé vezető út, ami egy „Homo Brüsszelikusz” kialakulását, születését vetítheti előre, ami nagyon reméljük, hogy nem következik be. Amit a bevándorlásról mondott, azt gondolom józan irányba megy, amit még az ebben az ügyben igen kritikus közép-európai országok se tudnak megkérdőjelezni. De ugyebár majd lakva ismerjük meg őt is.

M.I.: Ismered őt egyébként?

P.G.: Nagyon futólag ismerem őt. Azt tudni kell, ezt te aki az energia világában olyannyira otthon vagy lehet, hogy tudod is: az ő egyik öccse egy nagy német energiaszolgáltatónál, az EON-nál volt hosszú ideig menedzser, bizonyos Barthold Albrecht. Ennek következtében ő többször járt Magyarországon is, így a német energiaszolgáltatók ügyei nyilván nem ismeretlenek előtte. Ugyanakkor az édesapja nagyon jóban volt O’sváth Györggyel, aki Antal József gyerekkori barátja és tanácsadója volt, tehát ez is egy magyarországi tapasztalat. Egyébként a sok gyerekes anyák gyakorlatiassága és probléma átlátó, -kezelő képessége kapcsán azt kell, hogy mondjam, annál feljebb nincs. Emlékszem egyszer Esterházy Péter adott egy interjút, amikor Erős János lett az év menedzsere, akkor Esterházy azt mondta, hogy hagyják őt békén azzal, hogy ki lett az év menedzsere, mert az év menedzsere az ő édesanyja, amikor az 50-es években felnevelt 3 fiúgyereket.

Prőhle Gergely

M.I.: Sokat beszéltünk a Nyugatról, kicsit tekintsünk Kelet felé is: Manapság kevesebb szó esik róla, de én úgy tudom, hogy a magyar kormánynak hivatalos külgazdasági stratégiája a keleti nyitás. Ha megnézem, hogy az elmúlt 9 évben, mióta meg van hirdetve ez a program, vajon mit hozott, akkor a válaszom az, hogy semmit. Gazdasági előny háromféle lehet: növekedő keleti export, keleti technológia import, keleti cégek saját forrásaikból történő magyarországi beruházása. Bármerre nézek, nem látom az ilyen jellegű sikereket. Oroszországgal és Kínával mindössze az történik, hogy mi elköltünk náluk Paksra 15 milliárd eurót – ami szerintem már soha nem fog az elképzelt formában megépülni -, a Budapest-Belgrád vasútvonalra pedig 3 milliárd eurót. Ezeknek a pénzeknek befelé kéne jönni, nem kifelé kéne menni. Olyan érzésem van, mintha a szovjet tábornok végül mégiscsak visszajött megenni a szendvicsem. A valós, tőkebeáramlás jellegű beruházások honnan jönnek? Mindenhonnan csak nem keletről. Azt is mondhatnám, hogy ha baltával hasogatom a bokrokat, hogy megtaláljam mögötte a keleti nyitás gazdasági sikereit, akkor se látok semmit. Az Azerbajdzsánt érintő szomorú diplomáciai fiaskó már rég feledésbe merült, de akár oktatási példaként is szolgálhat egy sikertelen stratégiára.

P.G.: A magyar befektetés-ösztönzés és exportfejlesztés diverzifikációja, mint szándék, az jó, hiszen például az én nagyköveti időszakomban a Németországgal lebonyolított kereskedelem az összes magyar kereskedelem 38 %-át tette ki. Ebből látható, hogy ez egy olyan érték, amit így vagy úgy diverzifikálhatnánk. Ez nem azt jelenti, hogy a Németországba irányuló exportot kell csökkenteni, hanem fel kell építeni hozzá a másik irányt is. Kérdés, hogy a magyar gazdaság általános teljesítőképessége meg van-e ahhoz, hogy egy ilyen fejlődésen átessen. Nagyon vegyes válaszokat tudunk adni, mert vannak olyan területek, ahol ez adott, és vannak olyan területek, ahol ez egyszerűen nincs meg. Az új magyar külgazdasági stratégia, mint hírlik, elkészült. Bizonyos részei nyilvánosságra kerültek és ott nincs már az a fajta túlzott ambíció a keleti nyitással kapcsolatban. Ez korábban volt, a keleti nyitás 9 évvel ezelőtt volt meghirdetve. Ott irreális célszámok voltak leírva. Az volt a terv, ha jól emlékszem, hogy a diverzifikációnak látványos sikerei lesznek. Akkoriban a magyar külkereskedelem 70%-a Európában zajlott. Úgy tervezték, hogy ezt levisszük 55%-ra, pontosabban úgy fejlesztjük a keleti nyitás jegyében a minden egyebet, hogy egy kb. 55-45-ös arány jön ki. Ehhez képest a valóságban növeltük az Európai Unióval a kereskedelmet. A magyar külkereskedelem ezzel együtt igen jó számokat produkál, és talán nem nagy baj, ha éppen az igényesebb nyugati felhasználók felé.

Mártha Imre

M.I.: Vezessünk le egy kis laza focival. Egyetértek Lázár Jánosnak azzal a mondásával, hogy profi futballba nem kellene állami pénzt tenni. Az állami pénz, legyen az TAO vagy közvetlen támogatás, MLSZ közvetlen büdzsé, – az mind menjen az utánpótlás nevelésbe, de a profi futballba ne, hiszen európai élvonalban sincs ez másképp. Nem tudom, hogy a németeknél mi volt a tapasztalatod, a Bundes Liga-ban mennyi közvetlen állami forrás van.

P.G.: Nem sok. De ha a fociról akarsz beszélni, tudnod kell, hogy én azon kevés magyarok közé tartozom, akik nem értenek a focihoz, és ezt nem is szégyellem, még ha büszke nem is vagyok rá.

M.I.: Sebaj, hiszen Magyarország foci szakértő nagyhatalom! Végezzünk el egy gondolatkísérletet: Ha azt mondták volna egy menedzsernek, hogy itt van 600-700 milliárd Forint – az elmúlt 9 év alatt minimum ennyi ment a fociba – és egyet kérek tőle: ebből a pénzből légy szíves nevelj nekem legalább 10 európai élvonalbeli felnőtt focistát. Ekkor 10 évesen elkezdik a tehetségeket profik nevelni, világszínvonalú edzőket fogadnak és 18 vagy 20 évesen Európai élvonalban fognak játszani. Na, ilyen gyakorlatilag alig sikerült. Nekem volt szerencsém a Puskás Akadémia megnyitóján vendégeskedni, így utólag azt vagyok kénytelen mondani, hogy a hazai fociakadémiák elmúlt közel egy évtizede bizony fájdalmas kudarc. Nem csak a pénzmennyiség fájó, hanem az is, hogy őrült összegeket költöttünk szerb, román, ukrán, bosnyák, afrikai, egyéb sportolókra, akik  persze a magyarországi színvonalon ügyesek, ők játszanak NB1-es csapatokban – van meccs, ahol magyar alig lép pályára. Elköltöttük továbbá ezt a temérdek pénzt három tucat kihasználatlan, és költséges stadion piramisra. Szerintem ez a folyamat fenntarthatatlan. Lehet, hogy kellene egy evangélikus focicsapatot alakítani.

P.G.: Van! Az Erősvár FC, többségében teológus hallgatókból áll. Nem hiszem, hogy ők fogják megváltani a magyar futballt, viszont nem is kerülnek semmibe.

– vége –